|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 42 találat | lapozás: 1-30 | 31-42 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Franyó Zoltán 1992. április folyamánTemesváron évtizedek óta működik a Franyó Zoltán Irodalmi Kör /kezdetben Ady Endre nevét viselte/, mint a város magyar művelődési életének egyik legfontosabb fóruma. Létezése, helytállása, a kör kiadványa, a Lépcsők antológia komoly kultúrpolitikai tett volt a diktatúra idején. Az elmúlt évtizedben Mandics György vezette ügyvivő elnökként a kört. Sokoldalú irodalmi munkássága miatt azonban 1990 szeptemberében lemondott, illetve átadta tisztét Illés Mihálynak. Illés Mihály /sz. Temesvár, 1952/ mérnök, elbeszélései, regényei jelentek meg. A Franyó Zoltán Irodalmi Körnek kilenc írószövetségi tagja volt 1990 őszén /Anavi Ádám, Bárányiné László Ildikó, Bárányi Ferenc, Illés Mihály, Kiss András, Mandics György, Mandicsné Veress Zsuzsa /ő időközben elhunyt/, Oberten János és Pongrácz P. Mária. A későbbiekben az érdeklődés csökkent, kevesebben jöttek el a kör üléseire. Bárányi Ferenc politikai téren tevékenykedik, Bárányiné László Ildikót lefoglalja a szeretetszolgálatban betöltött munkája. Szükség lenne arra, hogy a fiatalok jelentkezzenek. A kör megindította az Ezredvég folyóiratot. Pénzhiány miatt azonban csak két számot sikerült megjelentetniük. /Boér Jenő: Hogyan tovább, Franyó-kör. = Művelődés (Kolozsvár), ápr./ Ezredvég /Irodalom, művészet, társadalom, Temesvár/ 1. szám: 1990 tavasz, 2. sz.: 1990 nyár Főszerkesztő: Szekernyés János, titkár: Boér Jenő.1992. július 2.Az RMDSZ Temes megyei szervezete még mindig székház nélkül működik, holott székházra lenne szüksége még a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezetnek, az Ormós Zsigmond Társaságnak, a Franyó Zoltán Kulturális Alapítványnak, továbbá több magyar országos szervezet helyi fiókjának /EMKE, Erdélyi Műszaki Tudományos Társaság stb./. Temes megyében valamennyi jelentős pártnak van székháza. /Temesvári Új Szó (Temesvár), júl. 2./1993. június 24.Az 1989-es fordulatot követően rengeteg új magyar lap és folyóirat született. Közöttük az egyik legfigyelemreméltóbb a Temesváron kiadott Ezredvég, akkor még negyedévesnek tervezett irodalmi-művészeti-társadalmi folyóirat. A második számmal vége szakadt, a harmadik számot hiába várták ősszel. A papír- és nyomdaköltségek lehetetlen helyzetbe sodorta a lapokat. A Temesvárról elköltözött, de az ottani szellemi életet figyelő Tőkés László püspök közbenjárására a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány segített, ugyanúgy segítettek a hajdani temesvári szerzetesrendi iskolák, a Notre Dame és a Piarista Főgimnázium öregdiákjai. Ennek köszöhetően idén tavasszal a két volt iskola öregdiákjai az ötvenéves találkozón már kézbe vehették az 1990-1992 ősz megjelöléssel kiadott harmadik Ezredvég-számot. Az új szám irodalmi anyaga változatos. Van benne többek között tanulmány Franyó Zoltántól, helytörténeti emlékezés Lugos művelődési életéről, a nyolcvanöt éves Anavi Ádám mellett hozták Tőkés László 1989-es értekezését, mely máig nem vesztett igazságából. /Martos Gábor: A "temesvári" Ezredvég feltámadása. = Magyar Hírlap, jún. 24./1996. szeptember 16.Szept. 16-án Temesváron leleplezték Franyó Zoltán író, költő, műfordító és publicista mellszobrát, Jecza Péter alkotását, amelyet a Román Írószövetség temesvári tagozata állíttatott saját székháza előtt. A szobrot a temesvári írók doyenje, Anavi Ádám leplezte le. A székház Franyó Zoltán emigrált lányának adománya, amely egyben a Franyó Zoltán Emlékmúzeumnak is helyt ad. A szobor leleplezése alkalmából tartott tudományos tanácskozáson többek között Laurentiu Ulici, a Román Írószövetség elnöke méltatta a temesvári költő sokoldalú munkásságát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 18., Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 25./ Franyó Zoltán /Kismargita, 1887. júl. 30. - Temesvár, 1978. dec. 29./ különböző lapok szerkesztője volt 1910-től, 1919-ben a közoktatási népbiztosságon dolgozott Budapesten, majd Bécsbe emigrált, 1923-ban hazatért Aradra, különböző avantgarde és más lapok szerkesztője, 1945 után sorra jelentek meg műfordításkötetei, nagyon sok nyelvből fordított, de ő a szerzője a német nyelvű Ady és Eminescu-kötetnek is.1997. január 10.Rangos rendezvényen emlékeztek meg a brassóiak a Reménység Házában a legnagyobb román költő, Mihai Eminescu születésének 147. évfordulójáról január 10-én. Az eseménynek külön jelentőséget adott, hogy 30 éve, 1967-ben jelent meg a Brassói Lapok egykori főszerkesztőjének, Kacsó Sándor írónak és publicistának, neves kiadói szerkesztőnek a gondozásában Eminescu költői műveinek teljes magyar kiadása, ami önmagában is egyedülálló, hiszen a világ egyetlen más nyelvére sem fordították le mindmáig Eminescu valamennyi versét, beleértve a zsengéit is. Kacsó Sándor irányítása alatt az akkori erdélyi magyar irodalom legnevesebb írói-költői, köztük Szemlér Ferenc, Franyó Zoltán, Majtényi Erik, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Lőrinczi László, Kakassy Endre, Kiss Jenő, Veress Zoltán, Lászlófy Csaba és Aladár, Székely János és mások vettek részt a 281 verset tartalmazó kötet fordításában. A szimpóziumot rangos vendégek tisztelték meg jelenlétükkel és előadásukkal. Ott volt a meghívottak között Mircea Dinescu költő, az Academia Catavencu című fővárosi hetilap igazgatója és Kányádi Sándor, Eminescu egyik legjelentősebb magyar tolmácsolója, aki 30 év után nemrég ismét lefordította a nagy román költő Száz árbóc közt (Dintre sute de catarge) című versét. A harmincéves magyar Eminescu-kötet történetéről Kiss Éva Mária, a Cenk Rádió főszerkesztője tartott előadást, Házy Bakó Eszter, Elekes Róbert és Tóásó Áron Zoltán Eminescu-verseket szavalt, majd Melania Niculescu, a brassói Sic Alexandrescu Színház művésznője románul, Márton Árpád sepsiszentgyörgyi színész magyarul adott elő a kötet legszebb verseiből. A pódiumműsort Márk Attila Eminescu-versekre írott szerzeményei zárták. Az est megszervezésében Madaras Lázár, a Brassó megyei tanács alelnöke vállalt oroszlánrészt. /Brassói Lapok, jan. 17-23., RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), jan. 17., 947. sz./1997. április 2.Ápr. 2-án Mandics György és Marian Odangiu temesvári írók bemutatták Franyó Zoltán temesvári író hagyatékának jelenlegi helyzetét. Franyó Zoltán Temesváron házát, könyvtárát és kéziratait a Román Írószövetség temesvári szervezetére hagyta. Az Írószövetség a ház földszintjét bérbe adta egy cégnek, amely ezért rendbe hozta a házat. A házbérből fedezték a ház előtt felállított Franyó-szobor költségeit is. Tarthatatlan azonban a Franyó-emlékszobában található könyvtár: a kutatók számára hozzáférhetetlenül a padlón hevernek, könyvszerkrényre már nem volt pénz. A pincében tárolt kéziratok jelentős része elázott, megsemmisült. Ugyanebben az épületben található Endre Károly hagyatékának egy része. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 8./ Franyó Zoltán /Kismargita, 1887. júl. 30. - Temesvár, 1978. dec. 29./ író, műfordító, publicista. Endre Károly /Temesvár, 1893. ápr. 27. - Temesvár, 1988. febr. 7./ költő1999. szeptember 3.Temesváron 95 utcanév megváltoztatásáról döntött a polgármesteri hivatal. Négy új magyar utcanév lesz: Bolyai János, Székely László városi műépítész, Franyó Zoltán, Pacha Ágoston római katolikus püspöknek. Ezeket a névváltoztatásokat már évek óta kérte az RMDSZ. /Hivatalosan is Bolyai utca. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./2001. január 9.Ritkaságszámban menő könyv látott napvilágot 2000 legvégén a temesvári Triade Interart Alapítvány kiadásában s a kolozsvári IDEA Design & Print cég gondozásában: Jecza Péter szobrászművész reprezentatív, román és német nyelvű életmű-albuma, a 62 éves képzőművész több mint négy évtizedes alkotópályájának summázata, körültekintően dokumentált és gazdagon illusztrált leltára. Az album 256 oldalán fellelhető a kivételesen termékeny temesvári szobrászművész szinte valamennyi alkotásának eltérő méretű és változatos technikával készült reprodukciója. A könyv szerkesztője, Sorina Ianovici-Jecza a Sepsiszentgyörgyön született és nevelkedett művész 660 alkotását katalogizálta időrendi sorrendben, pontosan feltüntetve minden egyes szobor méretét, anyagát, az öntött példányok számát s azok jelenlegi lelőhelyét. Az összegezéskor kiderült, hogy világ különböző égtájain a köz- és magángyűjteményekben 1700 olyan szobrot őriznek, amelyek Jecza Péter kezéből és műhelyéből kerültek ki. Jecza Péter Temesvárott a Nyugati Egyetem képzőművészeti karának professzora. Monumentális alkotásai, mell- és épületszobrai, arcmásai és domborművei Temesvár, Orsova, Sepsiszentgyörgy, Karánsebes, Lugos, Nagyszentmiklós, Kovászna, Bölön, Újszentes, Dálnok, Nagyajta, Pécska stb. köztereit, templomait, parkjait, emlékhelyeit ékesítik. Jecza Péter munkája többek között Kőrösi Csoma Sándor, Bartók Béla, Bolyai János, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Franyó Zoltán, Klebelsberg Kunó, Trefort Ágoston szobra. /Szekernyés János: Jecza Péter szobrászművész életmű-albuma. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./2002. február 1.Temesváron az 1989-es fordulat után, amikor a magyarság szabadabban ápolhatta hagyományait, az Franyó Zoltán Irodalmi Kör lassan megszűnt. 2002. január elején megindult az újraszerveződés, amelynek mozgatói Anavi Ádám és Bárányi Ferenc írószövetségi tagok voltak. febr. 1-jén a Magyar Házba várnak minden irodalombarátot, az újrainduló irodalmi körre. /(Sz. I.): Újraindul a Franyó Zoltán Irodalmi Kör. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 1./2002. február 5.Dr. Bárányi Ferenc író és Anavi Ádám költő kezdeményezésére, többéves szünet után február elsején újraindult Temesváron a Franyó Zoltán Irodalmi Kör. A korelnök - Temesvár friss díszpolgára - Anavi Ádám emlékezett vissza a proletkultos, cenzúrás időkre. A kommunista korszakban Ady Endre, majd később Franyó Zoltán néven működött irodalmi alkotókör Temesváron, az írószövetség védőszárnyai alatt. Ez a kör az 1989. utáni években szép csöndesen kimúlt. A tavasszal sorra kerülő Bánsági Magyar Napok keretében önálló műsorral jelentkeznek a temesvári tollforgatók. /(Pataki Zoltán): Irodalmi műhely újjászületése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 5./2002. március 12.Temesvári írók, barátok zsúfolásig megtöltötték a Romániai Írószövetség Temesvári Fiókjának gyűléstermét márc. 9-én, amikor Pongrácz Máriát ünnepelték két írótársa, Achimescu Ildikó és Eugen Dorcescu társaságában hatvanadik életévük betöltése alkalmából. Pongrácz Mária - 1965-1992 között újságírója, majd főszerkesztője a helyi, Szabad Szó című lapnak - felfedezte és kiadta Gozsdu Elek (1849-1919) jeles prózaíró ismeretlen kéziratát, Weisz Annához írt irodalmi leveleit. Az 1969-ben Anna levelek címen megjelenő kötet kedvéért Pongrácz Mária félretette majdnem kész első regényét, ami csak két évvel később látott napvilágot a temesvári Facla Könyvkiadónál Búcsú a szigetektől címmel. Sikerkönyv lett, jó kritikát kapott. Utolsó regénye a Virágok alkonya szintén jó fogadtatásban részesült, de igazi műfajának mégis a novellát tartja. Legkedveltebb könyve, az Elfűrészelt árnyék (1987) novelláskötete hozta a legtöbb elismerést, ezeket a novellákat fordították legtöbbször román és német nyelvre. Pongrácz Mária évekig vezetője volt az Ady Endre, később Franyó Zoltán nevét viselő temesvári irodalmi körnek. Olyan nagy alkotókkal dolgozott együtt irodalomszervezőként, mint Franyó Zoltán vagy Endre Károly. Pongrácz Mária 1992-1996 között a román nyelvű Agenda című lap rovatvezetője volt, ma is külső munkatársa. Ő maga fordítja román nyelvre munkáit, a kortárs román írókat magyarra, a jugoszláviai magyarokat pedig román nyelvre. Újra kiadta, most már teljes szöveggel Gozsdu Elek Anna leveleit terjedelmes bevezető tanulmánnyal ellátva Magyarországon, a Kortárs Kiadónál. /Szekernyés Irén: "Mindig szerettem írók között lenni". Pongrácz Mária köszöntése hatvanadik születésnapján. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 12./2002. július 29.Júl. 27-én tartották az aradi magyar sajtó napját. Immár második alkalommal emlékeztek meg a város közel másfél évszázados magyar sajtóhagyományairól. Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen főszerkesztője kiemelte, hogy a szerkesztőség új épületének létrejöttében nagy szerepe volt Böszörményi Zoltán támogatásának. A sajtónapon jelen volt a Románia Magyar Újságíró Szervezet (MÚRE) igazgató tanácsa. Puskel Péter, a művelődési rovat vezetője szólt az aradi sajtó hagyományairól. Kiosztották a Simándi Böszörményi Zoltán országos riportverseny díjait. Csép Sándor, a MÚRE elnöke elmondta, hogy idén a különdíjakat az aradi szellemi élet egykori jeles személyiségeihez (Ficzay Dénes, Franyó Zoltán, Jávor Pál, Spectator, Kuncz Aladár, Szántó György, Tóth Árpád, Znorovszky Attila), illetve a Nyugati Jelen nevéhez kötötték. Délután a magyar riportírás két kimagasló személyisége, a székelyföldi származású Beke György és a kisiratosi gyökerű Sarusi Mihály mutatta be legújabb kötetét. /Puskel Péter: Szép ünnepe az újságírásnak. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 29./2002. november 23.Nov. 22-én megnyílt az Ady Endre születésének 125. évfordulója alkalmából megrendezett Ady-emlékek a Szatmár Megyei Múzeum gyűjteményében című kiállítás. Viorel Ciubota, a Megyei Múzeum igazgatója hangsúlyozta, hogy a Szatmár Megyei Múzeum értékes és egyedülálló Ady-relikvia gyűjteménnyel rendelkezik, melyeket többek között Franyó Zoltán, Ady Endre barátja adományozott a múzeumnak. /C. L.: Ady-emlékek kiállítása a Szatmár Megyei Múzeumban. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 23./2002. december 12.Nem sikerült tartós folyóiratot meghonosítani Aradon se az avantgárdot hirdető Franyó Zoltánnak, se Szántó Györgynek, majd Fekete Tivadarnak, csupán a katolikus szemleként szerény elképzelésekkel induló Vasárnap állta ki az idő próbáját, ámbár visszhangja alig lépte túl a megye határait. Azután a 90-es évek második felében egy alapítvány ismét megkísérelte a "lehetetlent". 1997 decemberében elindította a Szövétnek folyóiratot. A kiadvány missziót vállalt, mert a fogyatkozó aradi magyarságnak szüksége van a napilap mellett egy évente hatszor megjelenő kulturális szemlére. A Szövétnek most ötéves, a jubileumot az átlagosnál is tartalmasabb decemberi számmal, illetve egy igényes naptárral "ünnepelte" meg. Aradnak van immár hagyományt ápoló és teremtő magyar középiskolája, öt megyét átfogó napilapja és hatodik évébe lépő kulturális szemléje. Vannak még Aradon civil szervezetek és szárnyát bontogató, a régiót is felvállaló anyanyelvű színház is. Nyílt titok, alakulóban van a nyugati országrész kisebbségi tollforgatóinak irodalmi munkásságát felvállaló kiadó is. /Puskel Péter: Ha megdőlnek a mítoszok. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 12./2004. január 6.Díszkiadásban jelentette meg a temesvári Vest Könyvkiadó a nagy román költő, Mihai Eminescu Esticsillagát, mely a kötetben a román szöveg mellett magyarul és németül is olvasható, Franyó Zoltán fordításában. Franyó Zoltán több gyűjteményes kötetben adta ki Eminescu-fordításait. Az első háromnyelvű díszkiadás 1973-ban jelent meg. Franyó Zoltán halálának huszonötödik évfordulóján minisztériumi támogatással megjelent a Luceafarul – Der Abendstern – Az esticsillag című kötet, az 1973-as kiadás alapján. /Pongrácz P. Mária: “Csillag-vágyó álom...” = Nyugati Jelen (Arad), jan. 6./2004. november 11.Ujj János Aradi irodalmi lapok című kötete megcáfolja azt a hiedelmet, hogy Aradon nem volt irodalmi élet. A városban a XIX. század végén és a XX. század első felében induló irodalmi próbálkozások többsége rendre megbukott. Csupán egy-két folyóirat ért meg több évfolyamot, közöttük a 22 éven át folyamatosan megjelenő Vasárnap kivételnek tekinthető. Tiszavirág-életű volt Franyó Zoltán próbálkozása a Geniusokkal, Szántó György irodalomtörténeti jelentőségű, mégis zátonyra futó Periszkopja. Ujj János tanulmánykötetbe szerkesztette erre vonatkozó kutatásait. Az olvasó csak “egy cseppet kap a tengerből”, jegyezte meg a szerző, a város 170 éves sajtómúltjának gazdagságára és árnyaltságára utalva. A könyv másik érdeme a Kölcsey Egyesület gondozásában megjelentetett Havi Szemle teljes repertóriumának összeállítása. Hasznos kézikönyv Ujj Jánosnak az Alma Mater kiadásában megjelentetett könyve. /Puskel Péter: Magvas tanulmány az aradi irodalmi lapokról. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 11./2005. május 24.Aradon május 26-án mutatják be az 1997-ben újraindított Fecskés-könyvek sorozatának tizenkettedik darabját. Ficzay Dénes halálának huszadik évfordulójára kiadták a nagy aradológus, Arad helytörténésze munkáinak egy részét: Válogatott írások /Aradi Kölcsey Egyesület, Arad/ alcíme Séták, rejtélyek, utcanevek és mások. Ficzay Dénes sétáit néhány irodalomtörténeti írás tarkítja Szántó Györgyről, Franyó Zoltánról, Horváth Imréről, Salamon Ernőről, és megemlékezés a nagy akvarellistáról, Pataky Sándorról. A rejtélyek Ficzay Dénes híres, Rejtélyek a történelemből sorozata, ami a hetvenes években a helyi magyar napilapban jelent meg. Kiadatlan, s eddig ismeretlen írás volt Az aradi utcanevek változásai, ami jól dokumentált, a kutatóknak, érdeklődőknek sok hasznos ismeretet nyújtó utcanév-történet. Befejezetlen, de 1975-ig tükrözi a valóságot. Az összeállításba bekerültek Ficzay Dénes nyelvőrködő írásai. Egy levélsorozat fejezi be a kötetet: a híresnek indult aradi író, Török Gyula diákkoráról hű képet nyújtó leveleket a kutató irodalomtörténész Ficzay találta meg. /Újabb Ficzay-könyv. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 24./2005. október 25.Temesvár szellemi életének kimagasló eseménye volt a Bánsági Írók Lexikonának ünnepélyes bemutatója. Alexandru Ruja irodalomkritikus, a lexikon tervének előkészítője több mint két esztendeje dolgozott népes csapattal. Írók, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, diákok bevonásával készült el a terjedelmes, 933 oldalnyi szöveget tartalmazó kötet, mely a Nyugati Egyetem filológiai tanszéke és a németországi Institut für Donauschwabische Geschichte und Landeskunde Tübingen közös kiadásában jelent meg az Editura Universitatii de Vest könyvkiadónál. Az első, román nyelvű kiadásban e vidék szellemi hagyományainak megfelelően a román írók mellett helyet kaptak a magyar, német, szerb, szlovák írók is, akik az elmúlt több mint ötszáz esztendő során maradandót alkottak e tájon. Így gyűlt össze az a valóságos kincsestár: A frissen megjelent lexikon német kiadása is készül, Horst Fassel német író és irodalomtörténész gondozásában. A lexikonban 41 magyar író nevével találkozik az olvasó Temesvári Pelbárttól a kortárs alkotókig. A gazdag névsorból néhány név: Anavi Ádám, Balogh Edgár, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Bodor Pál, Böszörményi Zoltán, Csiky Gergely, Endre Károly, Franyó Zoltán, Gozsdu Elek, Herczeg Ferenc, Kaffka Margit, Kós Károly, Mandics György, Ormós Zsigmond, Révai Miklós, Szabolcska Mihály, Szász János, Szombati Szabó István… A névsort bővíthető lenne, mert nem teljes, de ilyen rangos bemutatásban még nem volt része a magyar szerzőknek. A szerkesztő bizottságban Szekernyés János mellett (aki a legtöbb szócikk szerzője), Balázs Imre József és Pongrácz P. Mária vett részt. /Pongrácz P. Mária: “Kincstári” lexicon. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./2007. április 27.Ágyán az iskola tavaly novemberben felvette a falu szülötte, Olosz Lajos nevét. A harminc éve elhunyt Olosz Lajos sokoldalú tehetség, nem csupán költő, hanem jó nevű ügyvéd, köztiszteletnek örvendő politikus, önképzőköri elnök, felelős szerkesztő, majd a Franyó Zoltán alapította temesvári Déli Hírlap főszerkesztője, jó tollú publicista (Fischer Aladárral szerkesztette az aradi Havi Szemlét), egyházmegyei világi főgondnok, irodalmi társaságok (Helikon, EMÍR) alapító tagja, jogfilozófus, nyelvtudós, szenvedélyes vadász és híresen jó céllövő volt. Olosz Lajos kezdetben festészettel kacérkodott, rajzai kijutottak a londoni világkiállításra. Olosz Lajosnak máig sincs használható életrajza. Kivétel Kovács Károly államvizsga dolgozata, amelyiket még a költő javított ki. A közkézen forgó lexikonok Olosz viszonylatában pongyolák, pontatlanok. Olosz Lajos /Ágya, 1891. aug. 23. – Marosvásárhely, 1977. ápr. 26./ jogot végzett. Születésének századik évfordulóján szülőházának, az Olosz Lajos emlékháznak a falára emléktábla került, Deák Árpád alkotása. Halálának 20. évfordulóján Ágyán, a református templom előtti Olosz Lajos téren kopjafát avatott Tőkés László püspök és Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke. Azon a téren, ahova a költő szobrát tervezi az emlékbizottság. /Hevesi Mónár József: A költő hazatalált. Olosz Lajos halálának 30. évfordulójára. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 27./2007. október 20.Az 1978-ban Temesváron elhunyt neves magyar költő első versei 1906-ban jelentek meg, barátja volt Ady Endrének, megjárta az első világháború tűzvonalait, levelezett a magyar és világirodalom élő klasszikusaival, egyéb nagy emberekkel. Család híján egyedül élt otthonában. Temetésén váratlanul mégis megjelent egy müncheni fiatalember; németül közölte, hogy ő az egyedüli vér szerinti leszármazott. A lényeg azonban csak ezután következett: bejelentette, hogy igényt tart a megboldogult rokon házára és minden ingóságára. Kiderült, hogy a „nagybácsi” egyetlen sorát sem olvasta. Megkapta a házkulcsot. Jött a váratlan fordulat: a szomszédok kétségbeesetten telefonáltak szerkesztőségekbe, hogy napszámosok zsákokban hordják szemétre a dolgozószoba polcainak, fiókjainak tartalmát, főképpen testes papírkötegeket. Irodalmi mentőosztag az utolsó pillanatban érkezett a helyszínre, hogy megtudja: a német örökös egy betűt sem ért a kéziratokból, levelekből, a szobát fel akarja szabadítani, hogy az egész lakással együtt eladja. Szerencsére örömmel egyezett bele, hogy a kihordott „szemetet” írókból szervezett bizottság biztonságba helyezze. Így menekült meg a pusztulástól a romániai magyar irodalom számára felbecsülhetetlen értékű dokumentumanyag. A cikkben nem szerepel a neve, Franyó Zoltánról van szó. Pintér Lajos /Arad, 1910. jan. 18. – Bukarest, 2005. ápr. 20./ újságíró, a magyar és román zenetörténet kutatója, több monográfia szerzője két évvel ezelőtt, 95 éves korában hunyt el bukaresti lakásán. Magányosan élt. Egyetlen rokona, a szintén Bukarestben élő unokahúga, Szabóné Pintér Diána és férje látogatta rendszeresen, segítette élelemmel, anyagiakkal. Halála után ők örökölték minden ingóságát, beleértve megsárgult aradi újságokat, folyóiratokat, nagy zeneszerzők leveleit, dedikált fényképeit, háborús emlékeket, a családi irattárat stb. Szabóék meggazdagodhattak volna, ha mindezt régiséggyűjtőknek, antikváriumoknak eladják. Értelmiségiek lévén, tisztában voltak a hagyaték felbecsülhetetlen eszmei értékével, ezért szokatlan nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot: az anyagot a bukaresti magyar közösségnek ajándékozzák. A Pintér Lajos-hagyaték így került a Viilor úti református egyházközség dokumentációs részlegének tulajdonába, ahol azóta is bárki számára hozzáférhető. Régi, úri hagyomány folytatói, például gróf Kemény József és gróf Kemény Sámuel 1841-ben aranyosgerendi birtokuk kézirat- és ásványgyűjteményét a Kolozsváron szerveződő erdélyi múzeumnak ajándékozták, mire példájukat követték Csík-, Udvarhely- és Marosszék közismert személyiségei is. A szép hagyomány folytatódott 1862-ben, amikor gróf Mikó Imre, Erdély főembere 800 régi könyvet ajándékozott egykori iskolájának, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumnak. Úgyszintén, gróf Teleki Sámuel önzetlen gesztusának köszönhető a ma is nevét viselő marosvásárhelyi Téka, Batthyány Ignác püspöknek a gyulafehérvári csillagvizsgáló és érseki könyvtár. A legfrissebb példa: Molnár Attila dokumentumfilmes, Tekerőpatak szülöttje (1975), édesapjával, Molnár Jánossal és Ádám Gyula csíkszeredai fotóművésszel együtt tervezi az Erdélyi Fotográfiai Múzeum megalapítását. Céljuk összegyűjteni a családok birtokában lappangó régi fényképeket. /Barabás István: Mentsük múltunkat! = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 20./2007. december 13.Aradon a Tóth Árpád Irodalmi Kör december 11-i ülésén Franyó Zoltán íróra és műfordítóra emlékeztek születésének 120. évfordulója alkalmából. Regéczy Szabina Perle műfordító tartott róla előadást. Műveiből, dokumentumokból kiállítást rendeztek. Szűcs Éva A játszma című, a mindennapi élet gondjait felvillantó regényéből olvasott fel részletet. /R. P. : Karácsonyi hangulat a Tóth Árpád Irodalmi Körben. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 13./2008. november 8.Sokan nem tudják, milyen gazdag és változatos az Aradon megjelent újságok, folyóiratok palettája. Mindmáig nem sikerült pontos számukat megállapítani és egy minden próbát kiálló bibliográfiát összeállítani, noha több kísérlet is történt az elmúlt évtizedekben. Készített lajstromot a Ficzay Dénes, Arad egyik legjobb ismerője, de összeírása csak a ’60-as évekig terjedt ki; összeírta a könyvtárban lévő sajtókiadványokat a megyei könyvár bibliográfusa, hogy azután kiderüljön, Aradon sincs meg minden, ami a városban látott napvilágot. Puskel Péter a budapesti Országos Széchényi Könyvtár bibliográfiáját átböngészte, de ebből is kimaradt néhány cím. Aradon, akárcsak a partiumi és erdélyi nagyvárosok többségében, voltak hosszú életű, tekintélyes lapok, mint például az 55 évig folyamatosan megjelenő Aradi Közlöny, kora egyik legmegbízhatóbbnak tartott napilapja, az igen jól szerkesztett Alföld, az Arad és Vidéke vagy a két világháború között bátran politizáló Erdélyi Hírlap (Aradi Hírlap, Hírlap), illetve a folyóiratok közül a két évtizedig talpon maradó Vasárnap, és voltak tiszavirág-életű kiadványok is. Franyó Zoltán szerkesztette az 1920-as évek elején a Geniust, majd Új Geniust, Szántó György revümagazinja volt a Periszkop. Ennek mindössze öt száma látott napvilágot, ennek ellenére az avantgárd hazai úttörőjeként az irodalom- és a sajtótörténetben egyaránt fontos szerepet tölt be. Hamar megszűnt a fasizmus veszélyét a leghamarabb felismerő folyóirat, a Hang is. Az Arader Kundschaftsblatt a legelső aradi lap, illetve magyar változata, az 1840-ben megjelentetett Aradi Hirdető. Szerkesztőjük, Schwester Ferenc a német nyelvű kiadás bevételéből tartotta el a Hirdetőt, mely beszámolt az 1848. év aradi eseményekről. A szabadságharc utolsó heteiben, 1849 júliusában jelent meg Aradon a Közlöny, a szabadságharc kormányának hivatalos lapja. Három számot adtak ki belőle a városban. Kuriózum a munkássajtó kategóriába sorolható Közjólét (1891. április–június). Ugyancsak rövid életű volt az Aradi Kis Újság (1908), az Aradi Esti Újság (1910), Aradi napló (1910). Egy nyáron át jelent meg A nap (1929). Aradi élclapok voltak: Vidám Náczi (1877–78), későbbi az Aradi Figaró, s a két világháború között a Füles Bagoly. 1944 szeptemberében három lapszámot élt meg Aradi Híradó napilap. A városba bevonuló honvéd lövészezred parancsára adatta ki az ideiglenes polgármester, és jobbára hivatalos közleményeket, az alkalmi városparancsnok utasításait tartalmazta. /Puskel Péter: Eltűnt lapok nyomában. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./2009. augusztus 1.Bodor Pál reméli, virtuálisan talán visszafogadják őt. A kommunizmus idején a rendszer híve volt Temesváron. Huszonhat évvel ezelőtt távozott Romániából. Fél élet című önéletrajzi kisregénye döntően Temesvárról szól. Bodor első elemitől érettségiig Temesváron járt iskolába. Bejáratos volt több íróhoz, Méliusz Józsefhez, Franyó Zoltánhoz, Endre Károlyhoz; Majtényi Eriket ott ismerte meg, Anavi Ádámmal a barátsága kamaszkorában kezdődött, sorolta, hogy emlékeztető névjegyét nyújtsa az olvasónak. Bodort e hasábokra invitálta Böszörményi Zoltán főszerkesztő. Bodor Pál (1983–90) a Magyar Nemzetben, majd (1991–94) a Népszabadságban írt, s végül „blog”-ban jelentkezett, a budapesti Klubhálón és Nolblogban. /Bodor Pál: Névjegykártya. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 1./2011. január 28.A szomszéd kultúra tükrébenVeres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni? – Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban. A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet? – Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település. Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak. A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is. Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak. Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt! – Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt. Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra. Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét. – Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta. Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki. A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal. A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem. Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve. Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak... – A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében. Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről. Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz. A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart! – Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne. Veres István (1950, Uzon) Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést. 1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa. Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel. Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen? – A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor. Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük. A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog. Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat? – Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló. Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat! Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. május 7.A magyar nyelv ünnepe TemesváronA kultúra vára volt, és maradt Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége május 5-8. között Temesváron szervezi meg a Magyar Nyelv Napjai címû hagyományos rendezvényét. A magyar nyelv ünnepe keretében kerül sor a Kõrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedõre, amelyre idén harminc, Erdély magyarlakta településeirõl érkezett egyenként háromtagú csapat nevezett be. Az anyanyelvi vetélkedõk és a szakmai tanácskozások közel 200 résztvevõje a házigazda Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak zenés-verses vendégfogadó összeállításának tapsolhatott péntek reggel a Diákmûvelõdési Házban. A Magyar Nyelv Napjai ünnepélyes megnyitóján a vendégeket és versenyzõket Virginás Tar Judit, a Bartók Béla Líceum igazgatója és Marossy Zoltán temesi alprefektus köszöntötték. Büszke vagyok rá, hogy Temesvár Károly Róbert király idején, 1315-23 között magyar fõváros volt, és annak ellenére, hogy az utóbbi évszázadokban csak 40 évig volt itt hivatalos nyelv a magyar, megmaradtunk és mint az elõbb látott mûsor igazolja, nem is akármilyen magyarok vagyunk! mondta köszöntõje során Marossy Zoltán alprefektus. A rendezvényt támogató oktatási minisztérium képviseletében dr. Váradi Izabella, aki maga is a szórványban szerzett magyartanári tapasztalatokat, hangsúlyozta: jó alkalom ez a rendezvény a házigazda közösségnek az összefogásra, az önmagával való szembenézésre és a magyarsága megmutatására. Kiss Ferenc magyar oktatásért felelõs tanfelügyelõ a Temesvárhoz és a Bánsághoz kötõdõ nagy magyarok hosszú névsorát olvasva, Hunyadi Jánostól, Kinizsi Páltól kezdve, folytatva Koós Károllyal, Bartók Bélával és Ady Endrével egészen Franyó Zoltánig és Anavi Ádámig, bizonyította, hogy Temesvár mindig is a magyar nyelv és kultúra vára volt és az is maradt. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége olyan, mint egy nagy család, mindenki hozzá tartozik, aki ebben az országban magyar nyelven tanul, magyar nyelven tanít, egyáltalán fontos számára az anyanyelve, az anyanyelvi mûveltség átadása, aki jól érzi magát ebben a nyelvben - mondta köszöntõje során dr. Péntek János nyelvész, a BBTE tanszékvezetõ professzora, aki ez alkalommal bejelentette: a Sütõ Andrásról elnevezett Nyelvõrzés Díjat itt Temesváron Szekernyés Irén tanárnõnek és Szekernyés János barátunknak adjuk át! A Laudatio-t Szabó Ferenc városi tanácsos, a Bokréta néptánccsoport vezetõje olvasta fel. A Sütõ András Nyelvõrzõ Díjat, a maga és a felesége nevében ezekkel a szavakkal köszönte meg Szekernyés János: �?gy érzem, hogy munkámmal csak a kötelességemet végeztem. Immár 40 éve a lapokba írok, könyveket jelentetek meg és legfõbb célom az volt, hogy ennek a tájegységnek a magyarságát, amennyire szerény erõmbõl telik, erõsítsem magyarságtudatában, hírt adjak mindarról, ami ezen a vidéken történik. Szórványvidéken élünk, ahol a magyarság létszáma állandóan csökken, de ugyanakkor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is vannak itt olyan értékek, amelyeket érdemes felmutatni. Köszönöm a dicsérõ szavakat, a magam és a feleségem nevében is köszönöm a díjat és úgy gondolom, nem csak azért kaptam, mert Péntek Jánossal évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Idén elsõ alkalommal megosztott Nyelvõrzés Díjat ítélt oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az Okleveleken ez olvasható: Az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi mûveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. Temesvár, 2011. május 6. dr. Péntek János elnök aláírásával. A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat a Bartók Béla Líceumban a hagyományos Kõrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedõvel folytatódott. A versenyzõk három korosztályban szálltak küzdelembe a díjakért: kisiskolások 15 csapat (45 versenyzõ), általános iskolások 6 csapat (24 versenyzõ) és középiskolások 7 csapat (21 versenyzõ). Az eredményhirdetésére és díjkiosztására szombaton délután kerül a Diákmûvelõdési Házban. Nyugati Jelen (Arad) 2011. augusztus 5.Zizegő újságok múltja, jelene és jövője„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.) 150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában? – Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük. – Voltak-e a versenytársai az Alföldnek? – Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására. – Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények? – A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is. – Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről? – Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt. – Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe? – Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg. – Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban? – A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve. – Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára? – Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit. – A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is… – Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia… – Mikor került kapcsolatba a sajtóval? – Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna. – A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett? – Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak. – A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról? – Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben. Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár) 2011. szeptember 6.Határon túli irodalmi ösztöndíjpályázatA pályázat célja: A Nemzeti Erőforrás Minisztérium (a továbbiakban: NEFMI) nyílt pályázatot hirdet a 2011. évre, határon túli magyar írók, irodalmárok részére, akik szépirodalmi, műfordítói vagy kritikai munkájukhoz kérnek támogatást. Az ösztöndíj célja, hogy a tehetséges fiatal határon túli magyar íróknak, irodalmároknak, műfordítóknak támogatást nyújtson a pályakezdéshez, illetve – korosztálytól függetlenül – kedvező feltételeket teremtsen a magas színvonalú alkotótevékenységhez. A pályázat pénzügyi forrása és keretösszege: A NEFMI XX. fejezet 20/5/18/2 Határon túli kulturális feladatok támogatása c. fejezeti kezelésű előirányzaton erre a célra elkülönített 10300000 Ft áll rendelkezésre, amely magában foglalja a pályázat lebonyolítási költségeit is. Ebből a lebonyolító szervezetet, a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságát illető rész: 500000 Ft. A pályázók köre: A pályázaton kizárólag a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény hatálya alá tartozó országokban élő alkotók vehetnek részt. Pályázatot csak azon személyek nyújthatnak be, akik a Magyar Köztársaság államháztartása alrendszeréből (állami támogatás) az előző év(ek)ben biztosított, lejárt határidejű támogatással elszámoltak. Nem részesülhet támogatásban az a személy: • aki a korábbi év(ek)ben a Magyar Köztársaság államháztartása alrendszeréből kapott, lejárt határidejű támogatással nem számolt el, azt nem a célnak megfelelően használta fel, illetve az elszámolást a támogató egyéb tartalmi, formai problémák, hiányosságok miatt nem fogadta el; • a támogatás iránt kérelmében valótlan vagy megtévesztő adatokat szolgáltatott; • nem tett eleget valamely, az elbírálást érintő jogszabályi kötelezettségének. Egyéb információk: • A támogatás igényléséhez saját forrás igazolása nem szükséges. • A pályázaton elnyert ösztöndíj előfinanszírozás keretében nyújtott vissza nem térítendő támogatás. • Az ösztöndíj bruttó összege 2011-ben maximum 700000 Ft/fő. • A kiírásban meghatározott életkori arányoktól az értékelő bizottság kizárólag abban az esetben térhet el, ha azt a pályázatok színvonala különösen indokolja. Az eltérés indokairól írásbeli jelentést készít a kultúráért felelős államtitkár (a továbbiakban: Államtitkár) részére. • Az ösztöndíjat 7 hónapra szóló programmal lehet megpályázni, és ösztöndíj-kategóriánként legfeljebb három alkalommal nyerhető el. • Ugyanazon személy egy évben csak egy kategóriában részesülhet ösztöndíjban. A jelen pályázaton nyertes programok megvalósítási határideje: 2011. december 1. – 2012. június 30. A Határon Túli Magyar Irodalmi Ösztöndíjak rendszere – műfaji megoszlás szerint – az alábbi ösztöndíj-kategóriákból áll: 1. altéma: Székely János ösztöndíj – költészeti és drámaírói ösztöndíj Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: legalább 2 (kettő) ösztöndíjat a pályázat elbírálásakor a 30. életévét be nem töltött alkotónak ítélnek oda 2. altéma: Gion Nándor ösztöndíj – prózaírói ösztöndíj Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: legalább 1 (egy) ösztöndíjat a pályázat elbírálásakor a 30. életévét be nem töltött alkotónak ítélnek oda 3. altéma: Schöpflin Aladár ösztöndíj – kritikai ösztöndíj a határon túli magyar kritikusok részére a 2007-től kezdődően megjelent határon túli magyar irodalmi művek értékelésére Ösztöndíjban részesülhet: évente 2 fő. Korhatár: legalább 1 (egy) ösztöndíjat a pályázat elbírálásakor a 30. életévét be nem töltött alkotónak ítélnek oda 4. altéma: Benedek Elek ösztöndíj – ifjúsági regény-, mese-, bábjáték- és gyermekszíndarab-írói ösztöndíj Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: nincs 5. altéma: Franyó Zoltán ösztöndíj – műfordítói ösztöndíj; műfordítások a szomszédos országok (az Osztrák Köztársaság kivételével) kortárs szépirodalmi műveiből Pályázni csak teljes mű lefordításával lehet! Ösztöndíjban részesülhet: évente 3 fő. Korhatár: nincs A nyertes pályázók teendői Az ösztöndíjat elnyerő pályázóknak vállalniuk kell, hogy a jelen pályázati felhívásban megjelölt határidőig egy kb. 10 flekkes (a Franyó Zoltán ösztöndíj esetében 40 flekkes!) köztes beszámolóval, az ösztöndíj lejártakor pedig – a Franyó Zoltán műfordítói ösztöndíj nyerteseinek kivételével (A Franyó Zoltán műfordítói ösztöndíj nyerteseinek záróbeszámolóját a teljes egészében lefordított külföldi irodalmi mű kézirata képezi!) – egy kb. 20-30 flekkes, az ösztöndíj elnyerése előtt nem publikált szépirodalmi művel, tanulmánnyal adnak számot a támogatás idején végzett munkájukról, részt vesznek egy – a NEFMI által megjelölt – nyilvános kulturális rendezvényen, hozzájárulnak a beszámolóként beadott mű vagy annak egy részletének a NEFMI által biztosított egyszeri publikálásához, továbbá az ösztöndíj ideje alatt keletkezett művek publikálásakor feltüntetik a támogató és az általa folyósított ösztöndíj nevét. Az Értékelő Bizottság tagjai: • Pécsi Györgyi (kritikus, a Bizottság elnöke), • az Erdélyi Magyar Írók Ligájának képviselője, • Balázs Attila (a vajdasági magyar irodalom képviseletében), • a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának képviselője, • a Magyar Írószövetség képviselője, • a Fiatal Írók Szövetségének képviselője, • a Szépírók Társaságának képviselője, • a József Attila Kör Irodalmi Egyesület képviselője, • Dr. Budai Katalin (NEFMI, Művészeti Főosztály), • Nagy Zsolt (NEFMI, Határon Túli Magyarok Kulturális Osztálya), • a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának képviselője. Erdély.ma 2011. szeptember 23.Irodalmi Jelen-évforduló a FészekbenTíz év múlt – tíz év Jelen A főszerkesztői ígéret nem szállt el a semmibe: az ötéves születésnapon Böszörményi Zoltán azzal búcsúzott: a tizediken újra együtt, itt. És így lett. A Fészek Művészklub színházterme egykori és jelenlegi szerzőkkel, munkatársakkal, barátokkal telt meg. Az Irodalmi Jelen egy napilap, a Nyugati Jelen „fiatalabb testvéreként” született tíz évvel ezelőtt, s a kezdeti szakaszban Hudy Árpádot, a folyóirat jelenlegi olvasószerkesztőjét kérte meg Böszörményi Zoltán a lap ügyeinek dirigálására, mielőtt ő maga vette át ezt a feladatkört – emlékezett vissza a főszerkesztő köszöntőjében az első lépésekre, de a múltra, az elődökre is. „Irodalomtörténetünk során két alkalommal indult irodalmi lap Aradon. Ez a múlt században, a két világháború között történt. Az első a Franyó Zoltán szerkesztésében 1924-ben megjelent havilap, a Genius, majd utóda, az 1925-ben három alkalommal kiadott Új Genius. Ezt követte a Szántó György szerkesztette Periszkop, mely 1925-ben négy, 1926-ban pedig egyetlen számot élt meg. Időben, legalábbis,az Irodalmi Jelen minden eddigi statisztikát megdöntött. Az eljövendő generációk majd megállapítják, volt-e, s ha igen, milyen szerepe a magyar irodalomban.” A tízéves születésnap fordulópontot is hozott a folyóirat életében: online változata mellett újra megjelenik nyomtatásban is: a szeptemberi lapszámot a meghívottak magukhoz is vehették a Fészek Művészklubba érkezve. Miután megköszönte minden volt és jelenlegi munkatársnak a közreműködést, Böszörményi Zoltán egy tréfás, közismert anekdotával írta le a magyar irodalom jelenlegi helyzetét, amelyben a folyóirat-szerkesztés, az irodalom maga az abszurdum: kicsit olyan, mint amikor a bolond úgy jut az orvosa által elé tett feladvány végeredményére, hogy kivonja egymásból a másik két bolond eredményét: a 27-ből a csütörtököt, s lesz belőle kilenc. A kortárs magyar irodalomban „(…) nem történik semmi. Azaz mégis történik. Csend van. Vihar előtti csend” – összegezte keményen, mégis humorral a főszerkesztő, de hogy mindjárt cáfolata is szülessen a szavainak, a színpad a verseké és a prózáé lett, ahol az elhangzó szövegek meg is történtek – a Radikális Szabadidőszínház előadásában. A műveket Boldog Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, valamint a színtársulat rendezője, Formanek Csaba válogatta az elmúlt évek során az Irodalmi Jelenben megjelent versekből és prózákból. A társulat néhány tagja már ismerős lehetett korábbról, A nagy eretnek című kötet bemutatójáról; az akkori „kamarazenakar” azonban most kibővült, és „szimfonikus” hangzásban szólaltatta meg a költők-írók műveit. Formanekék előadásai valóban zenei hatásúak: hol valós hangszeres támogatással csendülnek fel a művek, hol az ének és a próza közös mezsgyéjén játszva nyúlnak vissza a líra ősi hangzásának gyökereihez, és alkotnak a hangokból versengő-harmonizáló-felelgető „szókórust”. Az életre keltett művek között volt monológszerű életkép (Boldog Zoltán: Balsors, ahogy szirmot tép), zenében újjászülető líra (Jónás Tamás: Vendetta), katartikus pillanat (Faludy György: Fehér egerek), kacagtatóan dramatizált vallomás (Jász Attila: Tíz tétova tanács egy Szerkesztőtől), klasszikussá lett kortárs (Kányádi Sándor: Fekete-piros Havas Judit előadóművész tolmácsolásában), vagy élő versfolyó (Tóth Krisztina: Hangok folyója). És megszólaltak még Böszörményi Zoltán, Jancsó Noémi, Papp Attila Zsolt, Szálinger Balázs, Tóth Erzsébet, Vasadi Péter, Weiner Sennyey Tibor, Zalán Tibor sorai – a megszokotthoz képest radikálisan másként, a Radikálisoktól. Az étteremben két meglepetés is hozzájárult a születésnap fénypontjához: Csernik Szende mesemondó Sepsiszentgyörgyről védjeggyé lett kalapjában, bábokkal, jelmezekkel, s nem utolsó sorban végtelen kásahegy-imitációval felszerelkezve szórakoztatta az egybegyűlteket, akiket „be is fogott” egy kis szereplésre (bár ebben inkább a jelenlévő hivatásos színészek voltak aktívabbak). Szende hangja korántsem szende: mikrofon nélkül is vígan bekiabálta az egész termet, és nem feledkezett el mesemondó kolléganőjének, Hargitai Ildikónak a megemlítéséről sem, aki csak azért nem szórakoztatta pajzán meséivel a közönséget, mert azt legfeljebb éjjel 11 után tehette volna. Mint a rövid szünetben elmesélték, Csernik Szendére még a Művészetek Völgyében bukkant rá Boldog Zoltán, s a közös pálinkázásuknak köszönhettük, hogy Szende immár vendég lehetett a születésnapon. Hasonló, szintén Völgy-béli szerencsés találkozás eredménye volt a MeloDisztik együttes koncertje is az ünnepség záróakkordjaként: Szabó Krisztina és Turchányi Dániel duója francia és magyar sanzonokkal adta meg a hangulatot az asztalok körüli beszélgetéshez. Az előtérben szivar- és cigarettafüst illata keveredett, az étteremben vörösbor mellett folyt a szó, a háttérben Edit Piaf-dalok szóltak, az Irodalmi Jelen pedig elmúlt tízéves, végleg átlépve nem csak az irodalmi, de az emberi lépték szerinti zsenge kort is, egy még érettebb, felnőttebb évtizedet kezdve meg. Laik Eszter. Nyugati Jelen (Arad) 2012. június 20.Magyar napok bánsági módraTemesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte. Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti. Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat. Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes. A haza-vita elmaradt A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket. Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont. Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről. A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban. A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro 2012. szeptember 4.Irodalmi ösztöndíj határon túli alkotóknak- Irodalmi ösztöndíjprogrammal támogatja az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) a határon túli magyar írókat, irodalmárokat, műfordítókat és kritikusokat. A keret 10,5 millió forint, amelyet tizenöt pályázó kaphat meg tíz hónapra szóló programmal. Az ösztöndíj célja, hogy a határon túli tehetséges magyar írókat, irodalommal foglalkozó szakembereket támogassa a pályakezdésben, illetve kedvező feltételeket teremtsen a magas színvonalú alkotótevékenységhez - áll az Emmi kultúráért felelős államtitkárságának keddi közleményében. Mint írják, pályázni öt kategóriában lehet. A Székely János-ösztöndíjra költők és drámaírók, a Gion Nándor-ösztöndíjra prózaírók, a Schöpflin Aladár-ösztöndíjra kritikusok, a Benedek Elek-ösztöndíjra ifjúsági regény-, mese-, bábjáték- és gyermekszíndarab-írók, a Franyó Zoltán-ösztöndíjra pedig műfordítók jelentkezhetnek. Egy pályázó legfeljebb 700 ezer forintos ösztöndíjban részesülhet, az összeget két részletben folyósítják. A pályázati anyaghoz többek között publikációs listát, valamint részletes munkatervet is be kell nyújtani. Pályázni október 4-ig lehet, a döntést várhatóan november 30-án teszik közzé, a vállalt programokat pedig 2012. december 1. és 2013. szeptember 30. között kell megvalósítani. A beérkező pályaműveket bizottság értékeli, amelynek elnöke Pécsi Györgyi kritikus, tagjai az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Magyar Írószövetségnek, a Fiatal Írók Szövetségének és a Szépírók Társaságának képviselői - olvasható a közleményben. Budapest,MTI lapozás: 1-30 | 31-42
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
